"Az állomásra korán kell kimenni, ezt tanácsolta Pásztornak a kocsmáros is. A poggyász reggel óta nem lett könnyebb, mert csak egy kis kenyér fogyott belőle. Nehéz volt cipelni. Elhaladt ugyan az úton egy-két kocsi, de Pásztor nem akart fölkérezkedni egyikre sem. Nem szerette volna, ha megint úgy jár, mint délelőtt. Úgyis azt gondolta már, hogy az a kislány talán nem értette meg, mit akar. Így, ha nem kérezkedik, épségben megmaradhat az a hite, hogyha szólna, a derék parasztember szívesen fölvenné maga mellé az ülésre. Miért ne?
Visszanézve meglátott egy utána baktató szegény embert. Addig-addig rakta le a bőröndjét pihenésül, míg a szegény ember utolérte.
  - Jó napot - köszöntötte a szegény embert. – Nem hozná el az állomásig ezt a bőröndöt? Megfizetem a fáradságát.
A szegény ember megállt, megnézte a bőröndöt, azután szó nélkül megfogta, megemelte, és elindult vele.
  - Nagyon nehéz nekem, nem tudok terhet vinni. Nem jó a szívem - mentegetődzött Pásztor.
A szegény ember csak hallgatott. Egy darabon szótlanul haladtak egymás mellett. Látszott, hogy a szegény embernek sem olyan könnyű az a koffer. Kicsit meghúzta a vállát, és gyakran kellett átvennie egyik kezéből a másikba.
Egyszer csak mégis megszólalt a szegény ember.
  - Volna, kérem, egy cigaretta?
  - Van, hogyne.
Elővett a zsebéből Pásztor egy papírdobozt, abban még volt néhány Munkás. A szegény ember letette a koffert, elvett egy cigarettát, és rágyújtott. Megint mentek szó nélkül. Hm! De hallgatag ember! Pedig ezt is ki kellene kérdezni annyi kocsmáros után:
  - Idevaló maga ebbe a faluba?
  - Igen.
  - Van földje?
  - Nincs.
  - Hát itt is volt földosztás, nem kért?
  - Nem.
  - Miért nem?
  - Nem kértem.
  - Hát nem lenne jobb, ha egy kis saját földje volna?
A szegény ember nem felelt.
  - Öregségére mégis lenne valamije.
A szegény ember csak egy-két perc múlva mondta erre:
  - Mindegy az. Amíg dolgozni tudok, megélek, amikor meg már nem tudok dolgozni, hiába lenne az a föld is.
  - Nem egészen úgy van.
És Pásztor várt, hogy a szegény ember folytassa. Az megint csak hallgatott.
  - Mondja csak, meg tudják-e művelni a földjeiket azok, akik most kaptak?
A szegény ember megint hosszabb idő múlva mondta:
  - Van, aki meg tudja, van, aki nem.
De ezt úgy mondta, olyan kedvetlenül, mintha azt is hozzáfűzte volna, hogy: most már ne nyaggasson az úr!
  - És miért nem tudja az, aki nem tudja?
A szegény ember nem felelt. Hanem, mintha ló lenne, és megcsapkodták volna az ostorral, úgy elkezdett sietni, hogy valósággal szaladt. Így elébe került jókora távolsággal Pásztornak.
Pásztor fanyarul állapította meg, hogy az interjú nem sikerült. Az interjúvolt nem hajlandó nyilatkozni. Elmerengett hát. Mi lehet ennek a szűkszavúságnak az oka? Talán ilyen ennek a szegény embernek a természete? Vagy kissé bárgyú? Vagy bizalmatlan? Vagy talán olyan valaki. akinek azért nem adtak földet, mert nem érdemli meg? Nem lehet tudni.
Megérkeztek az állomásra. Illetve még az állomás előtt vagy kétszáz lépéssel megállt a szegény ember, és letette a bőröndöt:
  - Én erre megyek - mutatott a síneken keresztülvezető útra.
Már meg is pöccintette a kalapját, és el akart indulni.
Pásztor adott neki hetvenezer pengőt. A szegény ember kicsit nézte a pénzt, és így szólt:
  - Inkább tessék még egy cigarettát adni.
Azt is kapott. És csak akkor köszönt, amikor már Pásztor köszönt neki."
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.