Kedves Barátaim, úgy néz ki, unortodoxia kies hona vesztésre áll. Már megint. Vagy még inkább: még mindig, úgy 20-60-150-1000 éve, kinek mi tetszik. De ne a selejtezősorozattal foglalkozzunk, hanem a mostani meccsel.

Felkészülés, taktika, háttérmunka:

Felkent kormányunk idestova másfél éve próbálkozik – kommunikációs szinten -, koherens ideológiai mázzal leöntött közpolitikát folytatni. Ennek fő vezérelve, hogy ami eddig (értsd 2010. májusig) volt az nem jó, sőt káros, ezért fel kell forgatni a közjogi berendezkedésünket, hogy létrejöjjön valami egészen egyedi, jövőbemutató, már-már más országok számára példaértékű államberendezkedés. Ehhez régi új példaképeket is találtunk, Oroszországot és Kínát. Jelszó: Go East!

A keletfetisizmus hozta magával a gondoskodó állam, az állam mindent jobban tud gondolatvilágát, így azóta az állam mindenbe bele is avatkozik, mindenre rátenyerel. Államosít, visszavesz, lenyúl, megfigyel, duplagondol.

Az egész maszlagot tudatos és erős kommunikációs háttérrel eteti a magyar társadalommal. Töknél fogva szorított köz- és magánmédiumok hada okádja a kormányzati blablát. De úgy néz ki, mára egyre többen értik a szavak mögötti jelentéstartalmat. Na, nem azért, mert mély ideológiák mentén gondolkodnának, de mert érzik a zsebükön, illetve nem érzik. A Fidesz ugyan a választások előtt nem sokat ígért, de az egyszeri polgár a szocik megszorításai után azért kellemesebbre számított, és a nemígéretek mögött valójában odaértette a szebb jövő reményét. Eddig nem jött be.

A kormányzat (értsd személyesen OV vezénylő tábornok aka Kelet Napóleonja) a közjogi berendezkedés felforgatását az ideológián túl a pénz, a költségek oldaláról is indokolta. Ilyen szimpatikus, könnyen érthető jelszavakat skandálnak, mint takarékosság, államadósság csökkentése, pazarlás megszüntetése. Ezekre az indokokra építve, no meg az elmúltnyolcévezés permanens köztudatba fúrásával meglépte az egykulcsos adórendszert, az IMF kirúgását, a magánnyugdíjpénztári megtakarításaink lenyúlását, a gazdasági kontroll szervezetek (Alkotmánybíróság, Költségvetési Tanács, ÁSZ, MNB) kiherélését és folyamatos hitelrontását, az ágazati különadókat és végül a végtörlesztés lehetőségének biztosítását. Ezt ők unortodox gazdaságpolitikának nevezik.

Az emberek egyelőre nem nevezik semminek, csak nem érzik a pozitív eredményeit. Inkább hisznek abban, hogy lenyúlták a pénzüket, hogy a munkanélküliség továbbra is erősen fenyegeti őket, hogy nem lett kisebb a törlesztő részletük, hogy nem emelkedett a nettó bérük, hogy már megint a gazdagok jártak jól. Ők csalódtak. És csalódtak a közgazdászok valamint a nemzetközi szervezetek is. Ma a politikailag független közgazdászok mellett, már az ideológiai holdudvar prominensei (Mellár, Járai, Demján, Csányi) is sikítva őrjöngenek, hogy állj, ne tovább. A nemzetközi szervezetek, az EU-IMF párostól kezdve a hitelminősítőkig és befektetési bankházakig bezárólag mindenki többször és határozottan figyelmeztette kormányunkat, hogy eddig és ne tovább, mert baj lesz.

Meccskép:

Unortodoxiában azonban nem hallgattak rájuk, mentünk előre a még meg nem írt könyvek útmutatásai alapján. Úgy néz ki, ez a taktika nem vált be, mert a Világgazdaság csúnyán szétzilálta a védelmünket. Folyamatosan rúgtak, faragtak bennünket, miközben a kifáradásunkra játszottak. Nem akartak ők már az elején gólt rúgni, inkább beálltak védekezni és csak néha jöttek előre egy-egy ellentámadással. Ezek szépen kigurigázott akciók voltak, de a végén valamiért nem akarták bevágni. Megvárták inkább, hogy a sok támadásvezetésünk majd kiveszi az erőnket, besavasodnak izmaink, pontatlanabbak lesznek az átadásaink. Bejött nekik. Csak az a kár, hogy még félidőnél sem vagyunk, de már ellőttük az összes puskaporunk. Mi lesz itt a végéig?

Összefoglaló:

2011.11.17. Standard & Poor's kapott remek labdát. Már a tizenhatoson belül cselezgetett, amikor valamit odaszólt a középső védő Matolcsynak (szájról olvasni tudó szurkolók szerint azt mondta, hogy „befűzöm a nővérednek”, mások szerint azt „molesztáljon téged a Strauss-Kahn”), mire az teljesen megzavarodott és nagy igyekezetében saját kapujába vágta a labdát. 1-0
2011.11.24. Az első gól először bénítólag hatott a csapatra, majd heves ellentámadásokba kezdtünk. Miközben szembe mosolyogtuk az ellenfelet, azért egy-két csomagot kiosztottunk bokára, ami érthetően feldühítette őket és egy szép akciót vezetve értésünkre adták, kinek az akarata érvényesül a pályán. A következő támadásvezetésük már gólt ért. Ismét S&P-t ugratták ki, kicselezte az utolsó védőt is, de ajtó, ablak helyzetben a kapufára rúgta. A kipattanót aztán a még fel sem ocsúdó védők között Moody’s vágta be. Az edző és a védők is értetlenül állnak az eset előtt, egyből a partjelzőre támadtak, hogy kéz volt, meg különben is zavarták a kapust, de a bíró megadta. 2-0

Várakozások:

Gyökeres fordulat kell, a védelemben ki kell cserélni egy-két embert. Talán ez segít. Elgondolkodtató még, hogy a rossz taktikát előhúzó edzőt, aki a mostani percekben igen rossz idegállapotban van, még meccs közben felzavarjuk a lelátóra. Ezzel megelőzhető, hogy ne a bíró állítsa ki.

És talán egyszer mi eljutunk oda, ahová Amerika Szamoa.

 

Lemondott Orbán Viktor!

2011.11.18. 06:11

A hír abban értelemben igaz, amennyiben a népszabadságos források hitelesek. Állítólag azt ígérte, ha az IMF jön, ő megy.

Egyrészt örülök, hogy végre értelmes döntést hozott kormányunk, és végre visszatalált a kályhához. Hozzáteszem, nem is volt más választása. Ez kb a szakítás óta világos számomra. Mert ugye fűteni szükség.

Másrészt ismét fáj a fejem kedvenc kommunista kormányunk miatt, ugyanis ahogy bejelentették (vaktában, mindenféle előzetes konzultáció nélkül), és ahogy az IMF reagált (nekünk nem jelzett a kormány, de erre most perpill nincs lehetőségünk) arra utal, megint nincs koncepció, csak úgy vaktában fordultunk 180 fokot, esetleg megijedtek a bóvliba vágástól és mentik a menthetőt. Persze unortodoxiában lehetőségként kell számolni azzal is, hogy ez valójában egy jól felépített kommunikációs csavar, ami már megint a mi javunkat szolgáló furcsa intézkedéscsomagot takargat.

Gondolom mindez hamarosan kiderül, aztán ájemef be, viki el. Virradjon szép napunk!

 

A Fidesz tőkét dönt

2011.09.10. 06:59

A pillanat varázsában vagy jól előkészítetten, de az az ötlet merült fel, hogy „rögzített árfolyamon egyösszegű végtörlesztés lehetőségét javasolja a Fidesz-frakció, a frankhitelek esetében 180 forintos, az euróhitelek esetében 250 forintos árfolyamon”. Jól hangzik, mi? Elsőre, talán. Na, de másodikra?

Persze, aki Lézer Jani és társai gazdasági műveltségi szintjén mozog, az nem is érti az ötletben rejlő hatalmas veszélyt. Megpróbálom sematikusan levezetni és röviden összefoglalni, mit jelenthet ez nekünk magyaroknak:

  • akinek van elegendő tőkéje, egy összegben visszafizetheti frankhitelét. No, de kinek van?
  • akinek van elegendő megtakarítása (minden szentnek maga fele...), vagy még ma is hitelképes és forinthitelt vesz fel, hogy devizahitelét végtörlessze. No, de kik ezek?
  • nyilván a jobb anyagi körülmények között élők, nem pedig a kilakoltatással fenyegetett, hitelüket nem vagy csak igen nehezen fizetők tábora. Ezzel sikerült is jól belőni a célcsoportot Fideszéknek. Gratulálunk szociális érzékenységükhöz.
  • ha valaki megtakarításaiból végtörleszt, akkor neki személyesen nyilván kevesebb lesz a megtakarítása, de ezzel egy időben a bankjában is kevesebb lesz a tőke, így azt nem lehet hitel formájában kihelyezni. Nyilván ez szűkíti a bankok hitelezését.
  • ha valaki forinthitelből kíván végtörleszteni, keresnie kell egy bankot, aki majd ad neki. Ez a bank oldaláról kb. az a helyzet, mintha 2 éves BMW-dért valaki kínálna egy 2 éves Opel Astrát. Te belemennél az üzletbe? Önként a bankok sem fognak.
  • a végtörlesztéssel egyidejűleg a banknak is vissza kellene fizetnie az ő „frankhitelét” - hiszen a bakok sem mindig a saját pénzükkel játszanak, ők is kölcsönvesznek más bankoktól -, így egy csomó devizát kellene venniük, persze forintért, ami erősen gyengítené a hazai fizetőeszközünket. Ugye nem kell ecsetelnem, mit jelent a gyenge forint? Gondolj bele, pl. 320 Ft lenne 1 euró, vagy 300 Ft 1 frank. Jó lenne, mi?
  • nyilván nem lenne jó, mert megdrágulna az import, a devizahitelben maradók terhei még tovább nőnének.
  • a banknak továbbá le kellene nyelni az aktuális árfolyam (ma 230 HUF/CHF, de előző pont miatt ez jócskán emelkedhet) és a fix árfolyam (180 HUF/CHF) közötti bukót, ami a tőkéjüket égetné, masszívan veszteségesek lennének, esetleg még a puszta létük is veszélybe sodródna. Ez nyilván kihatna más üzleti kapcsolataikra is, így még kevésbé lennének hajlandóak hitelezni. Az természetesen a kedves olvasónak világos, hogy az életképes vállalkozások nagy része hitelből fejleszt, hitelből vásárol mondjuk anyagot, stb., így ha nincs hitel, nincs vállalkozás. Vagy csak kisebb vállalkozás van. Ami ugye azt jelenti, hogy kevesebb lesz a munkahely. Ezt ugye te sem akarod viktor?
  • (azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ötlet alkotmányellenes dolgokat tartalmaz, de ez ma Magyarországon marginális probléma)

Még jobban összefoglalom:

  • az ötlet csak a tehetőseken segít, az alacsony jövedelmi helyzetűek maradnak frankhitelben,
  • a bankok további veszteségeket halmoznak fel
  • forint gyengül, devizaárfolyamok elszállnak
  • gazdaság tovább agonizál

Tovább zanzásítom:

  • szociális feszültség
  • kevesebb fidesz szavazó

Azt is mondta még tegnap az országutak ördöge, hogy „Ez a mi megítélésünk szerint a kockázat közös vállalását fogja majd jelenteni". A fenti levezetésből látható, hogy nem viccelt, tényleg lesz közös kockázat. Szívok én, szívsz te is, szív a bank, szív a vállalkozó. Mindenki szív.

János, ezt akarjátok?

Én személy szerint pártolnám, ha elhúznátok végre, de szeretnék továbbra is Magyarországon dolgozni, pénzt keresni, adózni, továbbá nem kívánom nyomorgó, hőbörgő tömegek látványát. Ha egy mód van rá, valami agykontrollal verjétek ki a fejetekből az ötletet és viktornak ne mondjátok el, mert belőle kiverni csak samuval lehet. Ja, és gyurit zárjátok be egy levegőtlen szobába.
 

Bejelzett a félelemindex, olvasom gyakran az index laptársán a portfolio.hu-n. Hát, most nálam is, csak nem a tőzsdei. Vasárnap este olvasom: a kormány megtorolta, hogy leszavazták Ferihegy új nevét. Már a címet olvasva is megborzongtam. Gondoltam, leváltották a döntést hozó Földrajzinév-bizottság elnökét. De nem, illetve nem csak őt. Kiderült, hogy a Bizottság tagjai közül többeket kirúgtak, de nemcsak a Bizottságból, hanem állami munkahelyükről is. Csak azért, mert szakmai alapon, 20:1 arányban nem értettek egyet a kormány szándékával, hogy a Ferihegyi reptér új neve Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér legyen. Ez tényleg elég zavaros tulajdonnévnek tűnik, meg egy kicsit értelmetlen is. A Bizottság azonban, rögtön javasolt is egy javított verziót, ami tényleg megfelelőbbnek tetszik: Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest-Ferihegy. Tehát csak egy kicsit konfrontálódott, amikor a magyartalan név helyett egy megjegyezhetőbbet, és a maival folytonosságot mutatót ajánlott.

Ennek azonban ára lett. Repült a Bizottság elnöke, több külsős tagja és a Vidékfejlesztési Minisztérium két delegáltja is. Utóbbiak nemcsak a Bizottságból, hanem állami munkahelyükről is. Azonnali hatállyal. Kemény ez a Fazekas, igazi nagykun paraszt módjára oldja meg a feszkót a minisztérium háza táján. Állítólag már a BM is kutatja delegált emberét, minimum egy fedés erejéig. Pintér „kéthét alatt rendet teszünk” Sándort ismerve a repülőkről hamarosan újabb hírek érkeznek.

Visszatértek tehát a sötét ötvenes évek. Nem értesz egyet, repülsz. Még jó, hogy nem sittelik le az embert. Bár az Andrássy út 60. még áll.

A kétharmad híveitől kérdezem: csak én érzem veszélyesnek a fenti eseménysort, vagy ez már nekik is sok?
 

A napokban folyamatosan hullnak a kommunikációs bombák, miszerint új nap kelt fel honunk egén, és most már minden jobb lesz, mint ezelőtt. Ez a fantasztikusnak mondott nóvum pedig nem más, mint az Új Széchenyi Tervnek nevezett vízió, melytől azt várja a kormány, hogy fellendíti a gazdaságot. Én is ezt kívánom, de kiolvasni belőle nem tudom. Az egészet egy újabb PR-fogásnak tartom, amit lehet hinteni jobbra-balra, elénk zöld színe van, új és a jubileumra készült.

Aki az elmúlt 10-15 évben kicsit is foglalkozott fejlesztéspolitikával, az jól tudja, hogy ilyen Magyarországon csak nevében létezik. A fejlesztéspolitika ugyanis komoly dolog, amit nem szabadna politikusokra bízni, vagy ha mégis, akkor pártokon és pártoldalakon átívelő konszenzusra volna szükség a kidolgozásakor. Az elmúlt másfél évtizedben egyik feltétel sem állt fenn, ugyanis az éppen hatalmon lévő párt politikai akarata teljességgel szétfeszítette a szakemberek által kidolgozott célrendszert. Ezen időszak alatt nem sikerült egy olyan nemzeti víziót megalkotni, amit aztán 20-30 éven keresztül követve elérünk egy megálmodott állapotba, vagy legalább a közelébe. Ehelyett minden hazai kormányváltáskor vagy éppen uniós költségvetési ciklus zárásakor (ezek hétéves ciklusok, melyek többek között meghatározzák, mennyi forrás jut az adott időszak alatt az egyes tagállamoknak különféle fejlesztésekre) újabb és újabb fejlesztési célokat talált és jelölt ki az aktuális kormányzat, amit aztán megpróbált elérni, de még sohasem sikerült. Ez képletesen szólva azt jelenti, hogy a részeg elindult hazafelé a kocsmából, de az úton időről-időre ráeszmélt, hogy ő bizony nem is arrafele lakik és a következő kereszteződésben irányt váltott.

Hozzá kell tenni a fejlesztéspolitikai célrendszer rángatása alapvetően okozat, mégpedig a rendszerváltás utáni 20 év sikertelen kormányzati munkájából levezethető következmény. A célok eléréséhez ugyanis a politikai akarat mellett nem más kell, mint pénz, pénz és pénz. Mivel pedig a gyenge politikai akarat miatt az ország gazdasági, társadalmi megújítása nem történt meg, a belföldön rendelkezésre álló források a fenntarthatatlan rendszerek finanszírozására csordogáltak el és fejlesztéspolitikára nem igen maradt. Ami maradt, azt meg leginkább betonba öntötték, látványberuházásokra költötték, illetve baráti cégek, önkormányzatok nem mindig szükséges, de főként nem megtérülő fejlesztéseit finanszírozták belőle. Így ment ez 2001. előtt, így ment a Széchenyi Terv pályázatainál, ez volt a Phare/Ispa/Sapard fémjelezte években, majd a 2004-2006-os programozási időszak alatt is. Az első igazi nagy lehetőség, amikor pénz, paripa, fegyver az éppen aktuális kormányzat rendelkezésre állt, az a 2007-2013-as uniós költségvetési ciklus volt. Azért írom, hogy volt, mert már látszik, sajnos nem tudtunk élni a lehetőséggel.

A 2007-2013-as időszakot előkészítő MSZP kormánynak lett volna a feladata és felelőssége, hogy épkézláb nemzetvízióval álljon elő, aminek részcéljait 2013-ra az EU által biztosított közel 8000 milliárd forint segítségével megvalósíthatta volna. Ki kellett volna találniuk Magyarországot, hogy milyennek akarták volna látni, mondjuk 2030-ban. Persze kellet volna hozzá az akkori ellenzék együttműködése is, de nem csak ez, az akarat is hiányzott. Így a vízió helyett viszont csak az uniós forrásokra koncentrált, és meg sem próbált szélesebb spektrumban gondolkodni. Egyetlen célja az volt, hogy a rendelkezésre álló 8000 milliárd forintot az EU szája íze szerint elköltse, hogy az, ha már adták, itt maradjon az országban. Megalkották tehát az Új Magyarország Fejlesztési Tervet (UMFT), ami erősen gazdaságközpontúra sikerült, bár nem meglepő módon – mivel az Európai Közösségeket létrehozó szerződésben lefektetett alapcélok voltak -, megjelentek benne olyan célok is, mint a területi egyenlőtlenségek csökkentése, az esélyegyenlőség mind teljesebb biztosítása és a fenntarthatóság érvényesítése a fejlesztéseknél. Egyszóval az UMFT nem volt - még nevében sem -, nemzeti fejlesztési terv, csupán egy olyan dokumentum, ami lehetőséget biztosított számunkra, hogy hozzáférjünk az uniós forrásokhoz. Ez volt a kasszakulcs. 2007 és 2010 között a kasszából pedig számolatlanul, sokszor céltalanul folyt a pénz gazdaságtalan, alacsony hatékonyságú, netalán felesleges beruházásokra. A források eredményeként persze épültek utak, kórházak, iskolák, gyárak, képeztek munkaerőt, születtek piacképes kutatási eredmények is, csak éppen ezek a fejlesztések hatásaikban nem mutatnak egy irányba. Nem is mutathatnak, hiszen igazi nemzetvízió nem volt, amit alapcélnak felállítottak – „a foglalkoztatás bővítése és a tartós növekedés elősegítése” -, abba nem fér bele például egy szennyvízkezelési projekt, ráadásul a forráselosztás mechanizmusa még mindig erősen terhelt korrupcióval és a politikai uram-bátyám viszonyokkal, így a megvalósult projektek sokszor kioltják egymás hatását. Addig, amíg nincs világos célrendszer és korrekt forráselosztási struktúra, addig ne is várjunk sokat a hazai fejlesztéspolitikától.

Nem lehetünk boldogabbak a mostani kormánypárt fejlesztéspolitikájától sem, legalábbis amit ma látunk belőle, nem mondhatjuk kimunkáltnak. Van ugyan egy Nemzeti Fejlesztési Minisztériumunk, de a fejlesztéspolitikát egy gyermekorvos politikus felügyeli, akinek ehhez eddig vajmi kevés köze volt (a regionális politikai igazgató nem ugyanaz, mint a regionális politika igazgatója). Egységes fejlesztéspolitikai munkáról pedig eddig nem nagyon hallhattunk, ugyanis az egyes szakpolitikák – pl. Semmelweis Terv, köz- és felsőoktatás átalakítása -, a különféle minisztériumokban formálódnak, politikai motiváción kívül semmiféle általános koordináció nincs jelen a kormányzatban. Az eddigi egyetlen konkrét eredményt úgy hívják Új Széchenyi Terv (USZT). Nem sok és nem is új.

Az USZT ugyanis nem más, mint az szocialista UMFT újradizájnolt változata. Nem is lehet más - és a fejlesztéspolitikában mozgók számára mindig is tiszta volt -, nem is lehetett más. Adott volt ugyanis számos külső faktor, ami kvázi változtathatatlan volt ennyi idő alatt. Egyrészt adottak az uniós szabályok, amelyek fixnek tekinthetők. Másrészt adott a még fennmaradó kb. 2000 milliárd forint, amit ki lehet osztani 2013-ig, és ami arra költhető, amit az Európai Bizottság 2007. májusában jóváhagyott. Erről menet közben – programozási ciklus alatt -, alkudozni már nem nagyon lehet, így az UMFT-ben felállított célrendszert is fixnek tekinthetjük. A rendszer alkotóeleme még a közreműködő szervezetek köre, a pályázati szabályrendszer és a hazai forráselosztási szabályozás. A közreműködő szervezetek sem oly könnyen módosíthatók, mert „szigorú” uniós akkreditációs eljárás után kaphatnak csak meg feladatköröket, így inkább könnyű csökkenteni a számukat, mint akár csak feladatokat átadni egymásnak vagy netán bővíteni körüket. A hazai pályázati szabályrendszer átalakítása már nemzeti hatáskör, de persze itt is figyelembe kell venni az EU előírásait, ráadásul korlátlanul nem egyszerűsíthető tovább, hiszen már a 2009-es Bajnai-féle egyszerűsítés sem tetszett az Bizottságnak. A hazai forráselosztási szabályozásba pedig célszerű volt belenyúlni, de ez – mivel sajnos elég kevés az olyan ember, aki jogszabályokat olvasgat -, szinte csak a közvetlen jogalkalmazókat, azaz a pályázati rendszer állami szereplőit, esetleg a tanácsadókat érinti. Szóval az USZT maradt ugyanaz a suba, csak most majd kifordítva hordjuk.

Szembetűnőbb változás ugyanakkor az USZT letisztultabb célrendszere, vagy nevezzük inkább lecsupaszítottnak. Sajnos a készítők tovább rombolták az UMFT amúgy is korlátos célrendszerét és csakis gazdaságpolitikai dokumentumként értelmezik, bár időtávját kitolják 2020-ig. Ez egyértelműen hibás döntésnek tűnik, de ugyanakkor érthető. Hibás, mert egy ország felemelkedését nem lehet csak a gazdaságfejlesztésre alapozni - különösen nem a sokat ajnározott, de alacsony termelékenységű, gyenge tőkeerejű kkv szektorra építve -, de érthető, mert a könnyebb utat választani nagy csáberő. Ráadásul a nagy tisztogatásnak áldozatul estek olyan fontos, bár eddig sem túl komolyan vett uniós alapcélok, mint a területi kohézió erősítése – kedvezőtlen helyzetű területek felzárkóztatása -, vagy az esélyegyenlőség biztosítása. Ezt a méltatlanságot jelzi, hogy az esélyegyenlőség kifejezés egyetlen egyszer sem szerepel az Új Széchenyi Tervben, míg a területi kohézió szókapcsolat csupán egyszer, de a kohézió is csak nyolcszor vagy az egyenlőtlenség szó csak hétszer. Ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de aki kicsit jártas uniós szakterületen az tudja, hogy ezek a szavak - legalábbis maguk a szavak -, egy fejlesztési kulcsdokumentumból nem hiányozhatnak. Ezek olyan uniós alapértékeket jelölnek, melyek nem megkerülhetők, melyek elérése nélkül nem Európába haladunk, hanem valahová egészen máshová. Jellemző a dokumentum „európaiságára” például az is, hogy a közlekedésfejlesztési programrészben Európai Közösséget létrehozó szerződés 158. cikkére hivatkoznak, holott ezt a szerződést a Lisszaboni Szerződés életbe lépése óta, 2009. december 1.-től az Európai Unió működéséről szóló szerződésnek hívjuk.

Az Új Széchenyi Terv rohammunkában készült. Legalább fél évvel korábban kijelölték bemutatásának dátumát - amihez makacsul ragaszkodtak is -, de közben át kellett világítani az eddigi rendszert, le kellett játszani a Bizottsággal az alkufolyamatot – mely gyorsan ment, hisz bizottsági fogadókészség híján meg sem próbálkoztak vele -, ki kellett jelölni az új célokat – ez is gyorsan ment, hisz részint nem változott semmi, részint az egymilliós munkahelyes vízió már korábban adott volt -, és közben még az irányító hatóságok és közreműködő szervezetek szakembereinek többségét is lapátra tették. Bizonyára embert próbáló dolog volt a szakterületen járatlan, politikailag irányított személyeknek feszített munkatempóban korrekt munkát végezni.

Nekünk pedig ugyanígy embert próbáló volt kivárni a pályázatok újraindulását, ami kicsit döcögősen, kicsit kifacsarva, de végre megtörtént, és bár a vízió új, az eszköz alapvetően maradt a régi. Ugyan az ország megint veszített három évet, de reménykedünk, talán a 2014-2021 költségvetési időszakra fel tudunk emberesen készülni, és végre előrukkolunk egy vállalható, hosszú távú jövőképpel, amiben nem csak a GDP-növekedés mértékéhez mérjük a magunk haladását.

Vajon a részeg hazaér valaha?
 

Roma victor!

2011.01.14. 09:42

Hátba támadni csúnya dolog, de háborúban már csak így mennek a dolgok. Ez is a taktikai repertoár része. Először frontálisan indulunk meg. Mutatunk magunkból valamit, mondhatni megtévesztünk. Ezt a másik fél bekajálja, mint a farkas Piroskát, és kicsit már el is hiszi, hogy kézben a győzelem. De ekkor a félmámoros hadra bizony rámegyünk hátulról és elvesszük, mit eltudunk. Tiszta sor, így kell ezt csinálni.

Valami hasonló játszódott le az elmúlt egy (négy) évben. Pártunk mutatott, mondott, sejtetett ezt-azt, a választópolgár figyelt, észlelt, dekódolt. Már-már azt hihette eljön a Kánaán (első örömében még le is gurított egy saját főzésű kisüstit), de ehelyett csak a szomorú, bágyadt ősz jött a fejére. Kapott hátulról akkora maflást, hogy a fal adta a másikat. Fizess paraszt - szólt a parancs -, különben kitaposok belőled mindent. És a gyalogtól megvonták, felemelték, lecsökkentették, ellopták, de még a pofáját is be akarják fogni.

Roma victor!

De a hadvezér nem számolt a császárral! Az ugyan egy darabig nézte bambán, de végül megelégelte az ámokfutást és lefordította hüvelykujját. Erre a vezér, igaz kelletlenül, kissé habozva, de azért jó katona módjára szalutált, majd visszavonult sátrába, hogy most már a taktika mellett átdolgozza a stratégiát is.

Készül valami a vegykonyhában, de hogy elegyedik, pukkan vagy robban, februárban kiderül.

Csak a következő film ne A Birodalom visszavág legyen! Mert azt A bukás követi.

 

A droidok ma hajnalban megszavazták a médiatörvényt, melynek értelmében január elsejétől nem árt odafigyelni mit ír le az ember a zinterneten, különben könnyen szalai annamari fősajtóellenőr, okleveles népművelő, egykori szexmagazin főszerkesztő, kezei között találhatja magát. Ez egyeseknek lehet jó is - bár kell hozzá némi szexuális beállítottságbeli elhajlás -, de a többségnek inkább hereprést vagy csiklómetélést ígérő helyzet.

Ugyanis mariska és hivatala fel lett hatalmazva azzal a jogosítvánnyal, hogy megítélje mit lehet és mit nem leírni, kimondani, bemutatni a magyar médiában, kezdve az offline sajtótermékektől, a rádiókon, tévéken át a zintenetig. Ha valami – esetleg, sőt, valaki -, nem tetszik a Pártnak, vagyis fősunabohócának, akkor bizony odaszól mariskának, hogy „ezt mégsem kéne hagyni, osszá má ki pár milla bírságot vagy tilcsad be”. Mariska meg teszi a dolgát.

De nem féltem a médiát sem, mert majd szépen kitalálja hogyan lehet kibújni a törvény alól, hogy még ne kapjon büntetést, de a vélemény is szabad legyen. A többség persze kussolni fog, és behúzott farokkal tudósít szíjjártó „felszopó” péter minden megnyilatkozásáról. Csak las-san, ta-gol-tan, ké-rem szé-pen.
Remélem lesz ugyanakkor egy bátor, harcos szegmense a médiacsinálóknak, akik nem kussolnak – illetve dehogynem -, és továbbra is hallatják hangjukat. A zinternetet meg úgy se tudják leszabályozni. Legfeljebb ez a blog is emigrál. El innen a picsába, ahova mariska keze már nem ér el, ahol már 200 éve sajtószabadság van, ahol leszarják a törpecigány csíntevéseit és magát a zsebcigányt is.

Amúgy meg jön az EU-elnökség, kicsit nagyobb fényerő pásztázza majd hazánkat, így talán a tiltakozások hangja is távolabbra fog elérni. Legalább a hazánkba delegált sajtósoknak lesz mit mutogatni. Gödöllőn csinálják már a sajtóközpontot, múlt héten úgy láttam lesz új főtér is addigra, úgyhogy lehet hol tiltakozni.

Addig meg vegyünk ismét példát politikusainkról, és sunázzuk együtt Orbán Viktort vagy Gyurcsány Ferencet.

 

 

Politikusainknak innen is üzenem: aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha néha megbasszák.
 

Az alábbi videó megtekintése után mindenki elgondolkodhat - ha eddig még nem tette meg -, vajon a jövőben is megbízik-e választott képviselőiben, akik droid módjára nyomják a gombot, de egy értelmes gondolat nem hagyja el kobakjukat. Én nagyon-nagyon régen lemondtam erről a luxusról.

Apropó droid: fel tudják-e idézni a robotika három törvényét (by Asimov)?

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.


Ezek alapján kedves droidjainknak minimum NEM-et kell nyomniuk a magánnyugdíjak államosítására.

Kedves képviselők, tegyék fel a kérdést:   Hiteles-e vagyok?


 

 

Néma gyereknek anyja se

2010.11.28. 20:31

Ceterum censeo, csak hogy legutóbbi posztomra utaljak, abban látom az esélyt, ha világosan és sokan megfogalmazzák aggodalmukat a fidesz politikájával szemben. Ugyanakkor vitatkoznék kisával, a zsákfalu szerzőjével, hogy csak „demonstrációkkal, tüntetésekkel, petíciókkal nem lehet a Fidesz-úthenger útjába állni”

Megoldásnak ott vannak ezek is, mert ezek az eszközök, melyeket nemcsak a címzettek, hanem a „néma szemlélők” is észrevesznek, mert ezekről a még oly egyoldalú fő médiumok is beszámolnak. Ezeknek kell lenni a fő eszközöknek, mert a közvélemény figyelmét csak ezekkel lehet felkelteni.

Ugyanakkor egyetértek kisával, hogy nyomás alá kell helyezni a fidesz képviselőit, mégpedig személyes választópolgári levelekkel, melyben felhívjuk figyelmüket döntéseik következményeire. A jól felépített, logikus érvrendszerű, netán az adott képviselő korábbi döntéseivel szembesítő személyes levelek - persze ha kellő számban érkezik postafiókjukba -, megpiszkálhatják a képviselők lelkét, személyes egóját, így halvány remény nyílik, hogy mégsem szavaznak meg egy-két kényes döntést.
Szóval bíztatok mindenkit, éljen a kisa által felkínált lehetőséggel:

 


Ughy Attila Országgyűlési Képviselő részére
Országház
Budapest
Kossuth tér 1-3.
1357

Tisztelt Képviselő Úr!
"Én, Ughy Attila, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője esküszöm, hogy ………… munkám során választóim akaratához és megbízatásomhoz híven, lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam, népének boldogulását elősegítsem.
(A képviselő meggyőződése szerint)
Isten engem úgy segéljen!"

Ismerős Önnek ez a részlet? Igen, Ön ezt az esküt tette 2010. május 14-én. Ön a mi, a választói szavazatával jutott be az Országgyűlésbe, hogy ott választói akaratához híven és lelkiismeretesen járjon el.

Kérem, gondolkozzon el egy pillanatra a magánnyugdíjpénztári törvénytervezet kapcsán: ez az Ön választóinak az akarata? Ez a törvény összhangban van a lelkiismeretével? Ön szerint ez a törvény valóban a Magyar Köztársaság népének boldogulását segíti elő?
Amennyiben bármelyik kérdésre NEM a válasza, úgy kérem, ne degradálja magát a Fidesz szavazógépévé – annál is inkább, mivel képviselői esküjében nem szerepel se a párt- se a frakcióhűség -, hanem lelkiismerete és választói akarata szerint NE szavazza meg azt a törvényt, amelyik 3 millió magánnyugdíj-pénztár tagot foszt meg az öngondoskodás lehetőségétől.

Budapest, 2010. november 26
Tisztelettel

XY
választópolgár


 

És továbbra is bízok egy új politikai formációban, akikben testet ölt a már létező piaci keresletre adott válasz. És remélem nincs igaza Török Gábornak és „lesznek olyanok, akik felismerik és merik”. Jó reggelt értelmiség! Munkára!
 

Miért van még ember az országban, aki bármilyen süket dumát simán bevesz, akit simán meg lehet vezetni mindenféle olcsó trükkel, talmi demagógiával? A magasztos dolgokat még megértem, hogy beveszik: nemzeti együttműködés, polgári Magyarország, keleti szél fújja a hajót, meg efféle szózatok, de amikor számolni kell, amikor a pénzükről van szó, akkor vajon miért olyan együgyűen bambák? Talán azért, mert meg kellett volna tanulni olvasni és számolni az iskolában, és akkor tudnának gondolkodni. Bizony-bizony, a gondolkodás hatalom. Hatalom az illúziók felett is.

No, ezt tudják a politikusok is, és éppen ezért gondolkodnak. Nem mindig gondolják ugyan végig a játszmát, de legtöbbször 3-5 lépéssel előre látnak, legalább is azt hiszik. Szóval ezért a tulajdonságaikért akár fel is nézhetnénk a politikusokra…de azért nem tesszük…mert a gondolkodásukat a tömegek manipulálására használják, magyarul visszaélnek a képességeikkel. Azt tudják ugyanis, ha elég sokszor elmondanak valamit, akkor azt előbb-utóbb elhisszük, de legalábbis is valamilyen szinten elfogadjuk vagy nem veszünk róla tudomást, mert már unjuk. Ezt az agymosásszerű jelenséget, retorikai megoldást hívják úgy, hogy argumentum ad nauseam. Ceterus censeo a fidesz ezt olyan jól használja, hogy még az is elhisz nekik mindent, aki előtte az ördög és a tömjénfüst viszonyában volt velük. És sajnos úgy néz ki még saját maguk is elhiszik, pedig tudják, hogy csak kamuznak, de mégis becsvarodnak a saját maguk spiráljába.

Viktor röhög a markában?

2010.11.04. 10:29

Ott voltam. Mindkettőn. Úgy éreztem, tiltakoznom kell, mert egy szabadabb, demokratikusabb, jobban működő országot akarok magunknak és gyermekeinknek. Mert nem szeretném, ha az a kétharmad döntene minden pénzemről és jogomról, akire én még soha nem szavaztam és soha nem fogok. Nem mintha nem lenne rá joga, de hát mégiscsak az európai kultúrkörbe tartozunk. Ott meg nem szokás ilyen autoriter módon jogalkotni.

Nem az a fő baj, hogy csorbítják az AB jogkörét, hanem az, ahogy azt teszik. Mert az súlyos üzenetként értelmezhető, hogy piszlicsáré egymilliárd miatt rugóból órák alatt nekimegyünk a visszapofázónak. Nem teszik az ítélet? Likvidáljuk a bírót. Ez igen rossz üzenet. Nekem és neked is. Ez azt üzeni, ha nem értesz velünk egyet, akkor bizony félned kell.

Nem akarok félni! Nem akarok tartani senkitől!

Sokkal egyezően és talán még többektől eltérően nem fogadom azt sem el, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk államosítok egy céget, einstandolok némi nyugdíjpénztári vagyont. Ha egy céget csak úgy lehet rávenni a kármentesítésre és kártérítésre, hogy államosítom, ott súlyos problémák vannak a jogállammal. És mint tudjuk azok vannak. Ha egy gazdaságot csak úgy lehet rendbe tenni, hogy elveszem az emberek pénzét és azt napi érdekek mentén felélem, akkor bizony súlyos problémák vannak a jogállammal. És mint tudjuk azok vannak. Erről főként az elmúlt évtizedek teljes politikai elitje tehet, de felelős az értelmiségi holdudvara is. A fő felelősség persze a politikusoké, ezt nyugodtan kijelenthetjük.

Ott voltam. Mindkettőn. Úgy éreztem, tiltakoznom kell, mert egy szabadabb, demokratikusabb, jobban működő országot akarok magunknak és gyermekeinknek. De tegnap és tegnapelőtt is csalódtam. Ismét csalódtam a politikusokban és a szellemi holdudvarukban. Két teljesen súlytalannak tetsző rendezvény volt. Az egyiken egy bukott miniszterelnök papolt demokráciáról. Finoman szólva groteszk volt. Bauer makogott ezt-azt a magánnyugdíjakról, de hát túlságosan értelmiségi szöveg volt. Az egyszerű nép ezt nem érti. Bezzeg Ungváry Rudolf gyújtó hangú szózatot intézett az összesereglett nyugdíjasoknak. Lett is ováció. A másik tiltakozás még gyengébb volt. Elitista szellemi főatyaistenek szónokoltak orrhangon, raccsolva, pöszén és egyéb beszédhibákkal, ráadásul olyan fogalmakkal dobálóztak, hogy „félperifériás modernizációs diktatúra” meg „latinamerikanizálódás”. Hú bakker, nekem is befáradt az agyam a szemerkélő eső ellenére. Alig vártam, hogy vége legyen. Aztán húztam haza a családomhoz az „urbánus fiatalokkal” együtt. Nem láttam az erőt egyikben sem. Ezek nem ellenfelek.

Eközben vezérünk mosolyog csendesen, miközben a borotválkozó tükörben bámulja magát: „Jól van, fasza gyerek vagyok. Emezek meg puhapöcsű demokraták. Nincs itt veszély, mehetünk tovább az úton.”

És sajnos menni fognak. És fájni fog, de az alkohol majd megsegít.
 

Voltam olyan perverz, hogy Török Gáborhoz hasonlóan végignéztem az AB jogköreinek korlátozásáról szóló vitát. Sajnos nem is vita volt ez, mert a felkent képviselők közül csak az ellenzéki oldal volt képes érveket felsorakoztatni a tervezett döntés ellenében, míg a kormányoldal szinte meg sem szólat. Beszélt az előterjesztő, de mint jó fideszes szokás szerint nem derült ki miért kellene korlátozni az AB-t. Beszélt a különadóról, meg megcáfolta saját magát, de egyébként semmi konkrétum. Szót kért a szóvivők gyöngye is, de mint az index szellemesen megjegyezte „ezzel el is dőlt, hogy továbbra sem fogunk egyetlen érvet sem hallani arról, hogy miért is van szükség az Alkotmánybíróság jogköreinek a szűkítésére. És valóban …”. Péterke nyomta a szokásos dumáját, mintha felhúzták volna, és nem derült ki ismét semmi. A vitában aztán a tisztesség kedvéért hablatyolt valamit az istenes pártból Vejkey Imre (ki ez az ember?), a Fideszből meg Wittner Mária. Értelme egyiknek se volt, de még az AB jogkörmódosításáról se tudtunk meg érveket. A többiek meg bőszen hallgattak, a kormány tagjai pedig „halaszthatatlan közfeladatot” láthattak el valahol, mert nem tették tiszteletüket a Házban.

Felmerül a kérdés – az ellenzéki padsorokban is felmerült -, hogy miért nem szólaltak fel a fideszes képviselők? Nyilván azért, mert megtiltották nekik és mert fegyelmezettek. Arra gondolni se merek, hogy teljesen egyetértenek az előterjesztéssel, vagy hogy nincs véleményük róla, vagy esetleg nem is olvasták.

Miért nem szólalt fel a kormány egyik tagja sem? Miért nem szólalt fel legalább Navracsics Tibor? Állítólag ő is felemelte a hangját a módosítás ellen. Persze csak belső körben.

Miért ilyen beszariak a fideszes képviselők és a kormány tagjai? Miért ilyen alávaló palibácsi? Hol a hitelesség?

Miért nem merik azt kommunikálni, amit mindenki tud, hogy a mi pénzünk kell nekik, a multik pénze kell nekik, a bankok pénze kell nekik, de félnek, hogy az AB azt mondja hoci vissza. Mert mi lesz akkor a sablonos, szinte semmi előremutatót nem tartalmazó 2011-es költségvetéssel? Már megbukik mielőtt elfogadnák. És akkor nincs adócsökkentés, a nép pedig csalódni fog.

Na ja, a zsebét jobban érzi plebs, mint az alkotmányos értékeket a szívében. Na de majd ha jön a fekete autó, akkor már késő lesz. Én szóltam, viszlát!
 

Oldás és kötés

2010.10.27. 10:13

Aludtam rá egyet, hogy ne első indulatból szóljak, bár lehet, hogy kevés volt. Mi van itt megint? Ma is forradalom? Vagy csak betonozunk? Betonozzunk, vazze!

Ja, hogy közben szétverjük a ház alapját? Hmmm… Vagy csak helyet csinálunk a betonnak meg a vasalásnak? Oldunk, hogy köthessünk. Kössünk, vazze!

A ballib oldal (csak az?) már megint felhorkant, mert a NER-ben lehet nagyot álmodni. De legalább is lehet igen cinikusan viselkedni, minden eddigi szabályt felrúgni.

Tegnap az AB alkotmányellenesnek találta a NER első adótörvényét, a 98%-os büntetőadóról szólót. Többek között azt kifogásolta, hogy nem alkotmányos az alanyi jogon járó jövedelmeket visszamenőleges hatállyal megadóztatni. Mert ugye nem éppen kellemes annak a közszolgának a helyzete, aki 40 év munkaviszony után éppen 2010-ben kapta volna meg a jubileumi jutalmát, vagy annak a tanárnak, akit mondjuk 25 év munkaviszony után kirúgtak az állásából, de végkielégítése a „jó erkölcsbe ütköző” módon magasnak számít. Most majd másképp lesz, vagyis dehogy lesz másképp, de ne szaladjunk előre.

Már a nyáron sok neves, joghoz értő ember szólt, hogy nem lesz ez a törvény így jó, meg alkotmánysértő, de a NEMESZ másként gondolta, megszavaztatta. Tudta-e, hogy alkotmánysértő csak bepróbálkozott, hátha átmegy, vagy tudatosan készült az elmeszelésre, ahogy egyes összesküvés elméleteket gyártók vélik? Kitudja. De az AB határozata nemcsak a kormányt, hanem a mi bólogató jánosunkat, leghíresebb sportdiplomatánkat is minősíti. A mi palibácsink két tárogatólecke között úgy írta alá a sokak által kifogásolt törvényeket, hogy előzetes normakontrollra sem küldte azokat az AB-hez. De hát ezért is várták meg az ő beiktatását a törvény aláírásával, mert hiszen Sólyomnak ez magas labda lett volna.

"Van még egy tanulsága az Alkotmánybíróság döntésének. Mégpedig az, hogy egy demokráciában általában a demokratáknak van igazuk. Egy demokráciában nem képzelhető el, hogy a kormány a saját programját egyetlen lehetséges útnak minősítse." (Orbán Viktor, 2007)

És hogy kezeli ezután a helyzetet a SZALEFORELÉNER? Egy huszárvágással, akarom mondani az AB jogkörének megnyirbálásával. Csak hogy ne pofázzon már bele a forradalomba. A Rubicon átlépetett.

A második Orbán-csomag részeként beharangozott „válságadók” és a magánnyugdíjpénztári befizetések államosítása olyan olcsó, demagóg megoldások, melyeknek csak Török Gábor örül, bár bevallottan csak politológusi aspektusból, mert ugye a közgazdasághoz nem ért.

Persze, a politikai kommunikációt tekintve a könnyebb és könnyebben eladható utat választotta vezérünk, mert akar ő még vezér lenni. A nép, az istenadta nép örülhet, hogy háromezer forinttal többet vihet haza jövőre, de közben közvetlenül még nem érzékeli, mit is jelentenek ezek a vállalati sarcok. Mert ugye a nép sem ért a közgazdaságtanhoz. Mert nem tanítják meg neki. Ha értene, átlátna a szitán.

A bulvárhíradón nevelkedő istenadta azt hiszi, hogy a remek magyar vállalkozó emelte fel eddig gazdaságilag az országot az elmúlt 20 évben. Azt hiszi, hogy a magyar kis- és közepes vállalkozók milyen sok GDP-t termelnek, meg mennyi alkalmazottat foglalkoztatnak, meg menny adót fizetnek. És azt hitették el neki, hogy ez milyen jó nekünk, mert a multi csak kizsákmányol, kizsigerel, adót nem fizet és kilopja a hasznot az országból. A valóság, persze nem ilyen sarkosan, de az, hogy az elmúlt két évtized eredményeit nem lehetett volna elérni a betelepülő külföldi tőke nélkül, mert 1990-ben Magyarországon nem volt tőke. Ha ezek a külföldiek hazamennének (nem fognak), akkor gyorsan kiderülne, hogy még ma se nagyon van. És nem csak a tőkét hozták, hanem az üzleti kultúrát is. Elég csak gyorsan átgondolni: csal a multi illegálisan adót? Fizet zsebbe a minimálbéren felül? Nem, mert presztízsből nem engedheti meg magának. Nem szentek, mert ők is korrumpálnak (lásd pl. Siemens), de igen nagy a kontraszt egy külföldi hátterű komoly vállalkozás és a mutyiban, az adócsalásban, a zsebbe fizetésben, a megkenésben gondolkodó átlagos magyar kkv működése, hatékonysága, munka- és pénzkultúrája között. Sajnos 20 év alatt ide jutottunk, és ne legyenek illúzióink, hogy másképp van.

2010. október 4.-én a déli órákban Kolontár (Veszprém megye) felett átszakadt a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. (MAL) egyik vörösiszap tározója és a vörösiszapot fedő erősen lúgos (13 pH) kémhatású zagy elöntötte Kolontár és Devecser településeket. A folyamat gyors volt és pusztító. Emberi és anyagi áldozatok, ökológiai katasztrófa, társadalmi megrázkódtatás. De hogy jutottunk idáig? Miért következett be? Hogyan avatkoztak be a hatóságok? A hatóságok és a média hogyan tájékoztatta a közvéleményt? Mit tettek a kármentésért? Mit hoz a jövő? Ezek súlyos kérdések és egy részük ma még megválaszolatlan. De néhány tanulság már leszűrhető.

Hogy jutottunk idáig? Miért következett be?

Ma még pontosan nem látjuk, de erősen valószínűsíthetjük, hogy emberi és természeti folyamatok együttes hatásával állunk szemben és a hangsúly az emberi tényezőre helyezhető. Miért mondom ezt? Mert ismerhetjük (én valamennyire belülről is ismerem) a magyar közállapotokat: hogyan zajlik bármilyen építmény engedélyeztetése, kivitelezése, építési ellenőrzése, dokumentálása majd működtetése és annak ellenőrzése. Az építtető abban érdekelt, hogy minél kisebb költséggel húzza fel az adott építményt, úgy hogy azt minél kisebb költséggel kelljen majd a jövőben működtetni. Ez egyfajta költségoptimalizálás. Ezt az optimalizálást lehet jogi, erkölcsi és esztétikai keretek között biztosítani, és így az építmény annyira lesz drága, amennyire kell, a tájba/települési szövetbe fog illeszkedni, nem zavarja a környezetét, biztonságos lesz, stb. Sajnos ez a ritkább. A gyakoribb megoldás, hogy az építtető silányabb minőséggel és esztétikai megjelenéssel is megelégszik és egy szinten túl nem nagyon érdekli, hogy mekkora lesz a működtetés költsége, a működtetés zavarni fogja-e a környezetet, netán jelent-e kiemelt veszélyt a környéken élőkre. Ez utóbbi út választásához kell egyrészt az építtető (működtető) hozzáállása, másrészt a kivitelezést valamint a működést jóváhagyó és ellenőrző hatóságok nagyvonalúsága, szakmai hozzá nem értése és ami a legvalószínűbb, hogy a pénzéhsége. Emiatt épülhetett meg a katasztrófával érintett zagytároló olyan műszaki minőségben ahogy, és ezért lehetett olyan paraméterek mellett működtetni ahogy. Ma ugyan még nem tudjuk, hogy rossz vagy gyengébb műszaki megoldásokat választottak-e az építtetők, és az építés idején betartották-e az akkor érvényben lévő jogszabályokat, de egyesek ezzel riogatnak. Ma még azt se tudjuk, hogy a működést, a műszaki állapotot rendszeresen ellenőrizte-e a MAL és a szakhatóságok, illetve ha feltártak hiányosságokat, gyengeségeket, akkor történtek-e válaszlépések, de egyesek ezzel riogatnak. Én mindenesetre ma Magyarországon el tudom képzelni, hogy a belső ellenőrzések megállapításait felsővezetői utasításra negligálni lehetet, miközben nem történek meg a hibajavítások, illetve el tudom hinni azt is, hogy a szakhatósági ellenőrzések előtt történtek látszatintézkedések vagy az ellenőrök csak szimplán kenőpénz ellenében eltekintettek a hiányosság észrevételétől (esetleg ki se mentek a helyszínre, hanem költségtakarékossági okokból a hivatali szobából történt a helyszíni ellenőrzés)*. Ez ma Magyarország, a tízmillió adócsaló, a korrumpáló és korrumpált emberek hazája. Ne csodálkozzunk, ha holnap a mi házunk dől össze a szomszédos üzemben történt robbanás miatt. Ma ez nagyobb eséllyel történhet meg, mintha normálisan működnénk.

Fejlesztéspolitikai jelen

2010.09.29. 15:40

„A rendszerváltoztatás után Magyarországon a fejlesztéspolitikát a széttagoltság jellemezte, amelynek köszönhetően az egymással összefüggő rendszerek fejlesztése, reformja nem összehangoltan, alacsony hatékonysággal valósult csak meg. Az európai forrásoknak köszönhetően azonban nem csak a rendelkezésre álló források növekednek meg, hanem tervezési rendszerének köszönhetően növekszik a konzisztencia a fejlesztésekben és olyan új államigazgatási módszereket is alkalmazni fog a fejlesztéspolitika (partnerség, hatásvizsgálat, értékelés stb.), amelynek révén 2007 és 13 között várhatóan magasabb lesz a fejlesztési beavatkozásaink hatékonysága, mint az elmúlt 15 évben voltak.”
és
„a fejlesztéspolitikai célok megvalósításának peremfeltétele a makrogazdasági stabilitás, különösen a gazdaság területén” (forrás: Új Magyarország Fejlesztési Terv)

Ha csak ezt a két idézetet nézzük, akkor is szembetűnő a mondatokban rejlő igazság és egyben a fennálló problémahalmaz. Egyrészt ugye tudjuk, érezzük, hogy a rendszerváltozás óta eltelt években egységes fejlesztéspolitikáról szó sem volt, és sajnos látszik az is, hogy ezt a 2007-2013 közötti időszakban sem tudtuk/tudjuk megteremteni. Másrészt erős, növekvő gazdaság nélkül nincs koherens fejlesztéspolitika, mert recesszióban a források mindig a lyukak betömésére kellenek.

Miért nincs egységes fejlesztéspolitika és mit kellene tenni?

A fejlesztéspolitika nehéz dolog. Nehéz, mert egy rendkívül összetett és hosszadalmas folyamat – adatgyűjtés, helyzetfeltárás, helyzetelemzés –, után lehet kijelölni a fejlesztéspolitika fő irányait, céljait, majd ezeket kell lebontani alcélokra és ezek elérését lehetővé tevő feladatokra. Mindezek után lehet a konkrét feladatokhoz forrásokat rendelni és így meghatározni a teljes politika keretösszegét. Ráadásul ez a folyamat csak akkor ér valamit, ha az elejétől kezdve végigkíséri a folyamatos egyeztetés a tervezők, a tudományos műhelyek, az ágazati szereplők, a kormányzati szervek és a végső kedvezményezettek csoportjai között. Ha ez nincs, vagy csak jelképes, akkor gyakorlatilag egy felülről vezérelt (lehet ez a vezérlőerő maga a tervező csapat vagy a kormányzat koncepciója is) folyamat szemtanúi lehetünk, így a végén egy „vonalas” terv születik, melyben csak egy szűk érdek szerinti fontos prioritások jelennek meg. És éppen ez adja az elmúlt évtizedek fejlesztéspolitikai kudarcainak magvát.

Mert valahol tudat alatt azt hiszik, a magyar nép nem is birka. Pedig dehogynem. Birka, mert ha a vezérürü hangosan kolompol, akkor mennek utána, mint a güzü. Viszont ha a juhász úgy akarja, simán betereli őket a karámba.

És hogy miért? Mert az állam 1000 éve nem hagyja, hogy kiokosodjon a nép. Pocsék az oktatási rendszerünk, mely ontja magából a funkcionális analfabéták tömegeit, akik így persze – mivel nem értik miről van szó -, könnyen befolyásolhatók élelmesebb/értelmesebb embertársaink által. Ezen tömegeket aztán ügyes, sekélyes, képes kommunikációval könnyű megvezetni, letlégyen az banki termék, vizitdíj vagy politikai üzenet. Az emberek többsége ezek mélységét nem érti (mármint értően), mert nincs nekik elmagyarázva. Sajnos maguktól nem járnak utána. Ha a juhász csak az 3,99%-os kamatot szajkózza, a juh persze hogy felveszi a hitelt, mert az árfolyamkockázatról egy szó sem esett. Ha juhász felsőfokú továbbtanulásra ösztönzi hátasát, persze hogy az beül a szamárpadba, ahonnan ugyanúgy szamárként lép ki, de persze már lónak képzeli magát és így persze már derogál a pusztai lét. Ha viszont a juhász mélyen elhallgatja, hogy a nyájnak hamarosan át kell kelni a jeges folyón, amibe páran majd belepusztulhatnak, és ráadásul erről a pulikutya sem vakkant sokat…hát akkor bizony a nyáj úgy nekimegy a víznek, hogy csuhaj, és még bégetni se nagyon fognak, miközben elviszi az ár pár társukat.

Szóval, kérem politikusainkat, legyen már vér a pucájukban és csináljanak végre valami előremutatót recsegő-ropogó államgépezetünkkel, hogy kicsit komfortosabb legyen itt az élet. Nem kell reformnak nevezni, lehet forradalomnak is, csak csinálják már. A birkák úgy is beveszik, legfeljebb egy-két csapatnyi farkas vonyít majd, hogy ők viszont éhesek.

Persze, ha komolyan gondolják, akkor elsők között kezdjék az oktatással, hogy majd 30-40 év múlva a következő politikusgenerációnak azért főjön a feje, mert nem tudja már olyan könnyen bepalizni a népet.
 

Megy vala a tüzes ördög által a sűrű erdőn s mögötte a krampuszok. Nem szólnak azok egy mukkot se, csak figyelik a patást, lesik minden mozdulatát, isszák minden szavát. Az ördög éppen azon töpreng, hogy kellene azt a sok kóborló lelket megnyugtatni, akik minden nap döngetik kastélya kapuját, hogy fűtsön már be rendesen a Pokolban, mert biza ők fáznak, meg aztán ihösek is, hisz különben kolbászt ígért nekik ebédre.

Ahogy így mendegélnek, találkoznak egy barna szláv némberrel. Megörül a leány, hogy micsoda nagy szerencse érte őt, hisz pont az ördögöt keresi, mert megbeszélni valója lenne vele. Mire az ördög azt feleli, hogy ő ilyesmire nem ér rá, beszéljen, ha akar, a krampuszokkal. Mit volt mit tenni, beszélt a leány a fiókokkal, miszerint ő szívesen kölcsönözne pár zsák aranyat az apjuknak, de cserébe kér valamit. ’Mi lészen az?’ – kérdik a krampuszok. ’Hát csak ígérje meg az apjok, hogy a kertjében kapirgáló öt gulyából ez esztendőben egyet, a következőben még egyet levág, s a húsukat nekem adja’. Hű, támadt ám nagy riadalom a krampuszok közt, hogy akkor ők mit esznek, meg mit adnak a lelkeknek. Mennek a patáshoz, s kérdik tőle mi legyen. Az égtelen haragra gerjedt, üvöltött, arcul csapta a leányt, s menten elkergette, hogy még az Óperenciás-tengeren túl is visszhangzottak a hegyek. Mikor a leány már jó messzire ért, az ördögök csapata folytatta útját, s jókedvűen tépelődtek tovább, mit tegyenek a lelkekkel, hogy azok megnyugodjanak.

Amint így tűnődnek, hát nemsokára óriási sötét fellegek kezdtek gyülekezni a fejük fölött. De hogy még rosszabbul érezzék magukat, a rengetegből hirtelen kiugrott egy medve, s nagy dirrel-durral elragadta az ördög elemózsiás tarisznyáját, melybe három aranyát is elrejtette. Hej, fogta már a patás a fejét, hogy miért kellett azt a leányt úgy csúful elüldöznie, mert ha itt lenne, most megkötnék az egyességet. Így kesergett az ördög, de eljött a szeles október, mivégre sikerült visszaédesgetnie a leányt magához.

Hogy kötöttek-e egyezséget? Mi lett a kóbor lelkekkel? Kaptak-e kolbászt? Vagy még hűvösebb lett a Pokolban? No gyerekek, azt majd legközelebb elmesélem. Jó éjszakát!
 

Egész hétvégén ezeket próbáltam emészteni, de valahogy oly sok máshoz hasonlóan émelyeg a gyomrom, mélyeket nyelek, hogy ne jöjjön vissza semmi, kicsit a fejem is fáj. Valahogy nem bírom én a jövő bűzős leheletét. Pedig jobb, ha megszokom, mert elkezdődött? Majd inkább gázálarcban, oké viktor?

Rózsikámnak digitálisan

Merugye itt van ez a vénségére megbigottult, jézus által megszállt ultrakonzervatív tanárnő, aki vette a fáradságot és felháborodott egy róla is vicceseket író blog egy bejegyzésén, sőt még helyreigazítást is kért. Micsoda asszony! Azóta szegény párán röhög a fél internet, a másik fele meg fogja a fejét, hogy most ez hogy? Ez a nagy tudású asszony és az ő csapata ott az erőforrás hivatalban mondja meg, hogy miként kell oktatni, nevelni és buktatni azokat a fiatalokat, akik most teli torokból röhögnek rajta? Csak gratulálni tudok a néninek, hogy ilyen remek humorérzékkel vezette be a nyári szünetet. Biztosan ezért nő évről-évre a pedagógusok tekintélye a csúnya lumpen fiatalok között, akik ahelyett hogy tárogatón tanulnának játszani, késő estig az internetet bújják. Pfújjj.
Tessék kérem felnőni, és ha valaki 25 év házasság után jön rá, hogy jézus él, akkor itt az élet szinte misztikus pillanata, hogy felfedezze magának a világhálóban rejlő hitet is.

Politikai autofelláció

Szeretett királyunk ugyancsak magasra hág a történelem létráján, és el szeretné foglalni méltó helyét Dózsa, Rákóczi, Kossuth mellett, akikben szintén buzgott a tettvágy a haza iránt és nem restelletek forradalmakat, vagy legalább szabadságharc-féléket cselekedni. Ugyan elbukott mind, de ezt királyunkat egyáltalán nem zavarja. Majd ő megmutatja miként kell forradalmat csinálni. Neki is kezdett nagy hévvel: ígért, elzavart, lecserélt, megszavaztatta, majd röpke egy hónap alatt oda jutott, hogy most akkor itt a kellő pillanat, amikor kitesszük a táblát, hogy bizony forradalom volt ám emberek, de most már egység is van.

Tűzijátékot a magyarnak!

2010.06.29. 02:58

Félelmetesen sok ostoba ember él e honban, ez ismét kiderült. Azt, hogy a zöm nem tud értően olvasni, azt tudjuk, de hogy számolni se…most ismét bizonyítást nyer. Mert ugye mi történik? Néhány, amúgy a célt jól kitűző, csak az eszközt elvétő honfitársunk különféle közösségi oldalakon kezdeményezte, hogy maradjon el az augusztus 20-i tűzijáték (tűzijátékok?). A sok birka meg csuklóból kattint helyeslően, mint az egyszeri frakciótag a parlamentben. Csak közben elfelejt gondolkodni. Persze a gondolkodáshoz olvasni is, számolni is tudni kellene.

Először számoljunk. Van ilyentájt az országban saccra vagy 300-350 tűzijáték. Ebből mondjuk a fővárosi kerülne 250 millióba, a megyeszékhelyeken 3-3 millióba, kb 50 településen 1-1 millióba, a maradék 280-ban meg 500-500 ezerbe. Ez összesen mondjuk 497, de kerekítve 500 millió forint. Szóval durván félmilliárd forint gazdagítja a gonosz kapitalista tűzijátékos cégek kasszáját és könnyíti az állam és az önkormányzatok bugyellárisát. Ennyi a kiadás. Valljuk be, ekkora összeg egy városi költségvetésben annyi, mint minimálbéresnek egy kifli ára.

De van bevétel is, ami megy a feneketlen államkasszába. Ebből 100 millió áfa, a cégek fizetnek némi adót, járulékokat, plusz munkabért, ami részben szintén visszacsorog az államhoz. Aztán ott a sok turista, akik szobákat, hajókat, meg efféléket bérelnek, plusz a hazaiak benzinre költenek, aztán esznek-isznak (kiváltképp idén, amikor péntekre esik a buli). Megsaccolni csak hozzávetőlegesen merem, de alsó hangon is nullszaldós ez az államnak, magyarul nem bukik ezen egy petákot sem. Ennyit a számokról. Van miből adni.

Ki az a Schmitt Pál? Jó, tudom híres ember, benne van a sportlexikonban. Meg jól néz ki, állítólag. De mi a ráknak alkalmas ő, pont ő államfőnek? Hát pont azért, amiért öt éve egy sólyom ült a Sándor-palotába, miközben a vörösök jogalkottak.

Eddig az ország madara volt az ellensúly, aki nem volt rest visszaküldeni a neki nem tetsző jogszabályokat. Szopták is az ujjukat a szocik pánikbetegen a sarokban, hogy átmegy vagy nem megy át. De megszokták. Én is, sőt a végén már meg is szerettem. Mert nem volt rest beszólni az őt felemelő pártnak sem, kiosztott jobbra-balra mindenkit, ha neki nem tetsző dolgokat műveltek az ország bohócai. Úgy volt ellensúlya a sok hülye politikusnak, hogy közben ott állt középen – na jó, kicsit jobbra. Persze, hogy a végén már nem tetszett a fityesznek.

A király mellé kell egy kancellár meg egy udvari bolond. A kancellár azért, hogy elsimítsa azt, amit a király szerepét túljátszva, a dementia praecox  tüneteit mutatva elkövet, a bolond meg azért, hogy mulatassa az idiótát meg a ház népét. Na, az utóbbiból lesz már nemsokára kettő. Semjén Zsolt után a nemzet kovácsa is beáll a sorba, hogy együtt derüljünk mókáikon, vicces beszólásaikon. Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi és a széles tenyerű Fejenagy. Szép páros. Mulassunk hát emberek, lesz rá négy-öt évünk, minimum.

A keményfejű

2010.06.15. 23:18

"Az állomásra korán kell kimenni, ezt tanácsolta Pásztornak a kocsmáros is. A poggyász reggel óta nem lett könnyebb, mert csak egy kis kenyér fogyott belőle. Nehéz volt cipelni. Elhaladt ugyan az úton egy-két kocsi, de Pásztor nem akart fölkérezkedni egyikre sem. Nem szerette volna, ha megint úgy jár, mint délelőtt. Úgyis azt gondolta már, hogy az a kislány talán nem értette meg, mit akar. Így, ha nem kérezkedik, épségben megmaradhat az a hite, hogyha szólna, a derék parasztember szívesen fölvenné maga mellé az ülésre. Miért ne?
Visszanézve meglátott egy utána baktató szegény embert. Addig-addig rakta le a bőröndjét pihenésül, míg a szegény ember utolérte.
  - Jó napot - köszöntötte a szegény embert. – Nem hozná el az állomásig ezt a bőröndöt? Megfizetem a fáradságát.
A szegény ember megállt, megnézte a bőröndöt, azután szó nélkül megfogta, megemelte, és elindult vele.

Orbán-csomag vol. 1

2010.06.08. 17:18

Itt van hát az első pakk, nesze neked nyilasmisi. Nézd meg jól a csomagolást, mert egyelőre csak sejtheted, mi van benne.

Nosza, gyorsan összekalapáltak egy tervet, aminek első látásra mindenki örülhet. A piacok megnyugodhatnak, nem lesz itt nyújtózkodás, kőkemény megszorítással tartható lesz a 3,8%-os hiánycél. És ezt végre Viktorunk is belátta. A nép is örülhet, mert megmentik, látszólag kevesebbet kell adóznia, nem nő a rezsi és főzhet otthon pálinkát. Hurrá!

Hiteles csontvázak

2010.06.07. 06:55

Megkísértette, de csábítás helyett jól tökön rúgták.

Karcagi juhásza – lápi lidércek társaságában, akiket azóta se láttak -, kampós botjával felverte a nádast, hátha toportyánt fog, de csak holmi csontvázakra akadt. Kiabált is a juhász, hogy ebugatta-teremtette, tele a nád csontvázzal, de nem nagyon hitt neki senki. Talán csak a kisbojtár, bár ő még igen fiatal legényke volt, épp csak pelyhedzett az álla, így még szájtátva leste az esti tűznél a juhászokat, kik mindenféle mesékkel mulatták az elmúlt 8 évet. Bojtárjuk mikor a városban járt gyorsan el is mesélte a történetet a piacon, persze kicsit kiszínezte. A kofák között aztán terjedt a hír, mint a pestis. Meg is ijedt mindenki, még az alma ára is zuhanni kezdett. A végén a juhásznak kellett megnyugtatni a városiakat, hogy ugyan csontvázak vannak, de azok inkább csak koponyák. Persze a csontokat nem mutatta meg, mert ’aszongya az már a számadó dolga. Számadónk persze kushad.

Három napra elvonult az erdőbe sebeket nyalogatni, meg kitalálni mit is mondjon. Olyat kell mondania, ami megnyugtatja a túlzóan szentimentális gazdák csapatát, lecsitítja a félszavakra éhes kofák seregét, kedves a juhásznak, a kisbojtárnak, de a birkák is elhiszik. Törte a fejét jó számadónk, de egyelőre csak a kisbojtár böfögte fel a reggeli savó émelyítő szagát. Közben a rackák is bégetni kezdtek, hogy bizony a merinói nyájnak sem csak perjemezőt kell legelnie, hanem ott is van dudva meg számárkóró.

Várjuk a kofák és gazdák reakcióját. 

II. Viktor öszödi beszéde

2010.06.03. 17:03

Délután elszállt az agyam. Sosem tetszett ennek a gőgös truppnak a kommunikációja, de amit az elmúlt hetekben csinálnak, az már abnormalitás. Sejtettem én, hogy ez lesz az irány, de hogy ilyen bénán csinálják...hát OV-t nem így ismertem.

Viktorunk szócsöveken keresztül kommunikál, hosszú hetek óta készíti elő a terepet, hogy keményen behajtsa a birkanyáját a folyóba. Hát a birkák mit szólnak ehhez? Akarnak ők fürdeni? Nem hiszem, de most fognak.