A napokban folyamatosan hullnak a kommunikációs bombák, miszerint új nap kelt fel honunk egén, és most már minden jobb lesz, mint ezelőtt. Ez a fantasztikusnak mondott nóvum pedig nem más, mint az Új Széchenyi Tervnek nevezett vízió, melytől azt várja a kormány, hogy fellendíti a gazdaságot. Én is ezt kívánom, de kiolvasni belőle nem tudom. Az egészet egy újabb PR-fogásnak tartom, amit lehet hinteni jobbra-balra, elénk zöld színe van, új és a jubileumra készült.

Aki az elmúlt 10-15 évben kicsit is foglalkozott fejlesztéspolitikával, az jól tudja, hogy ilyen Magyarországon csak nevében létezik. A fejlesztéspolitika ugyanis komoly dolog, amit nem szabadna politikusokra bízni, vagy ha mégis, akkor pártokon és pártoldalakon átívelő konszenzusra volna szükség a kidolgozásakor. Az elmúlt másfél évtizedben egyik feltétel sem állt fenn, ugyanis az éppen hatalmon lévő párt politikai akarata teljességgel szétfeszítette a szakemberek által kidolgozott célrendszert. Ezen időszak alatt nem sikerült egy olyan nemzeti víziót megalkotni, amit aztán 20-30 éven keresztül követve elérünk egy megálmodott állapotba, vagy legalább a közelébe. Ehelyett minden hazai kormányváltáskor vagy éppen uniós költségvetési ciklus zárásakor (ezek hétéves ciklusok, melyek többek között meghatározzák, mennyi forrás jut az adott időszak alatt az egyes tagállamoknak különféle fejlesztésekre) újabb és újabb fejlesztési célokat talált és jelölt ki az aktuális kormányzat, amit aztán megpróbált elérni, de még sohasem sikerült. Ez képletesen szólva azt jelenti, hogy a részeg elindult hazafelé a kocsmából, de az úton időről-időre ráeszmélt, hogy ő bizony nem is arrafele lakik és a következő kereszteződésben irányt váltott.

Hozzá kell tenni a fejlesztéspolitikai célrendszer rángatása alapvetően okozat, mégpedig a rendszerváltás utáni 20 év sikertelen kormányzati munkájából levezethető következmény. A célok eléréséhez ugyanis a politikai akarat mellett nem más kell, mint pénz, pénz és pénz. Mivel pedig a gyenge politikai akarat miatt az ország gazdasági, társadalmi megújítása nem történt meg, a belföldön rendelkezésre álló források a fenntarthatatlan rendszerek finanszírozására csordogáltak el és fejlesztéspolitikára nem igen maradt. Ami maradt, azt meg leginkább betonba öntötték, látványberuházásokra költötték, illetve baráti cégek, önkormányzatok nem mindig szükséges, de főként nem megtérülő fejlesztéseit finanszírozták belőle. Így ment ez 2001. előtt, így ment a Széchenyi Terv pályázatainál, ez volt a Phare/Ispa/Sapard fémjelezte években, majd a 2004-2006-os programozási időszak alatt is. Az első igazi nagy lehetőség, amikor pénz, paripa, fegyver az éppen aktuális kormányzat rendelkezésre állt, az a 2007-2013-as uniós költségvetési ciklus volt. Azért írom, hogy volt, mert már látszik, sajnos nem tudtunk élni a lehetőséggel.

A 2007-2013-as időszakot előkészítő MSZP kormánynak lett volna a feladata és felelőssége, hogy épkézláb nemzetvízióval álljon elő, aminek részcéljait 2013-ra az EU által biztosított közel 8000 milliárd forint segítségével megvalósíthatta volna. Ki kellett volna találniuk Magyarországot, hogy milyennek akarták volna látni, mondjuk 2030-ban. Persze kellet volna hozzá az akkori ellenzék együttműködése is, de nem csak ez, az akarat is hiányzott. Így a vízió helyett viszont csak az uniós forrásokra koncentrált, és meg sem próbált szélesebb spektrumban gondolkodni. Egyetlen célja az volt, hogy a rendelkezésre álló 8000 milliárd forintot az EU szája íze szerint elköltse, hogy az, ha már adták, itt maradjon az országban. Megalkották tehát az Új Magyarország Fejlesztési Tervet (UMFT), ami erősen gazdaságközpontúra sikerült, bár nem meglepő módon – mivel az Európai Közösségeket létrehozó szerződésben lefektetett alapcélok voltak -, megjelentek benne olyan célok is, mint a területi egyenlőtlenségek csökkentése, az esélyegyenlőség mind teljesebb biztosítása és a fenntarthatóság érvényesítése a fejlesztéseknél. Egyszóval az UMFT nem volt - még nevében sem -, nemzeti fejlesztési terv, csupán egy olyan dokumentum, ami lehetőséget biztosított számunkra, hogy hozzáférjünk az uniós forrásokhoz. Ez volt a kasszakulcs. 2007 és 2010 között a kasszából pedig számolatlanul, sokszor céltalanul folyt a pénz gazdaságtalan, alacsony hatékonyságú, netalán felesleges beruházásokra. A források eredményeként persze épültek utak, kórházak, iskolák, gyárak, képeztek munkaerőt, születtek piacképes kutatási eredmények is, csak éppen ezek a fejlesztések hatásaikban nem mutatnak egy irányba. Nem is mutathatnak, hiszen igazi nemzetvízió nem volt, amit alapcélnak felállítottak – „a foglalkoztatás bővítése és a tartós növekedés elősegítése” -, abba nem fér bele például egy szennyvízkezelési projekt, ráadásul a forráselosztás mechanizmusa még mindig erősen terhelt korrupcióval és a politikai uram-bátyám viszonyokkal, így a megvalósult projektek sokszor kioltják egymás hatását. Addig, amíg nincs világos célrendszer és korrekt forráselosztási struktúra, addig ne is várjunk sokat a hazai fejlesztéspolitikától.

Nem lehetünk boldogabbak a mostani kormánypárt fejlesztéspolitikájától sem, legalábbis amit ma látunk belőle, nem mondhatjuk kimunkáltnak. Van ugyan egy Nemzeti Fejlesztési Minisztériumunk, de a fejlesztéspolitikát egy gyermekorvos politikus felügyeli, akinek ehhez eddig vajmi kevés köze volt (a regionális politikai igazgató nem ugyanaz, mint a regionális politika igazgatója). Egységes fejlesztéspolitikai munkáról pedig eddig nem nagyon hallhattunk, ugyanis az egyes szakpolitikák – pl. Semmelweis Terv, köz- és felsőoktatás átalakítása -, a különféle minisztériumokban formálódnak, politikai motiváción kívül semmiféle általános koordináció nincs jelen a kormányzatban. Az eddigi egyetlen konkrét eredményt úgy hívják Új Széchenyi Terv (USZT). Nem sok és nem is új.

Az USZT ugyanis nem más, mint az szocialista UMFT újradizájnolt változata. Nem is lehet más - és a fejlesztéspolitikában mozgók számára mindig is tiszta volt -, nem is lehetett más. Adott volt ugyanis számos külső faktor, ami kvázi változtathatatlan volt ennyi idő alatt. Egyrészt adottak az uniós szabályok, amelyek fixnek tekinthetők. Másrészt adott a még fennmaradó kb. 2000 milliárd forint, amit ki lehet osztani 2013-ig, és ami arra költhető, amit az Európai Bizottság 2007. májusában jóváhagyott. Erről menet közben – programozási ciklus alatt -, alkudozni már nem nagyon lehet, így az UMFT-ben felállított célrendszert is fixnek tekinthetjük. A rendszer alkotóeleme még a közreműködő szervezetek köre, a pályázati szabályrendszer és a hazai forráselosztási szabályozás. A közreműködő szervezetek sem oly könnyen módosíthatók, mert „szigorú” uniós akkreditációs eljárás után kaphatnak csak meg feladatköröket, így inkább könnyű csökkenteni a számukat, mint akár csak feladatokat átadni egymásnak vagy netán bővíteni körüket. A hazai pályázati szabályrendszer átalakítása már nemzeti hatáskör, de persze itt is figyelembe kell venni az EU előírásait, ráadásul korlátlanul nem egyszerűsíthető tovább, hiszen már a 2009-es Bajnai-féle egyszerűsítés sem tetszett az Bizottságnak. A hazai forráselosztási szabályozásba pedig célszerű volt belenyúlni, de ez – mivel sajnos elég kevés az olyan ember, aki jogszabályokat olvasgat -, szinte csak a közvetlen jogalkalmazókat, azaz a pályázati rendszer állami szereplőit, esetleg a tanácsadókat érinti. Szóval az USZT maradt ugyanaz a suba, csak most majd kifordítva hordjuk.

Szembetűnőbb változás ugyanakkor az USZT letisztultabb célrendszere, vagy nevezzük inkább lecsupaszítottnak. Sajnos a készítők tovább rombolták az UMFT amúgy is korlátos célrendszerét és csakis gazdaságpolitikai dokumentumként értelmezik, bár időtávját kitolják 2020-ig. Ez egyértelműen hibás döntésnek tűnik, de ugyanakkor érthető. Hibás, mert egy ország felemelkedését nem lehet csak a gazdaságfejlesztésre alapozni - különösen nem a sokat ajnározott, de alacsony termelékenységű, gyenge tőkeerejű kkv szektorra építve -, de érthető, mert a könnyebb utat választani nagy csáberő. Ráadásul a nagy tisztogatásnak áldozatul estek olyan fontos, bár eddig sem túl komolyan vett uniós alapcélok, mint a területi kohézió erősítése – kedvezőtlen helyzetű területek felzárkóztatása -, vagy az esélyegyenlőség biztosítása. Ezt a méltatlanságot jelzi, hogy az esélyegyenlőség kifejezés egyetlen egyszer sem szerepel az Új Széchenyi Tervben, míg a területi kohézió szókapcsolat csupán egyszer, de a kohézió is csak nyolcszor vagy az egyenlőtlenség szó csak hétszer. Ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de aki kicsit jártas uniós szakterületen az tudja, hogy ezek a szavak - legalábbis maguk a szavak -, egy fejlesztési kulcsdokumentumból nem hiányozhatnak. Ezek olyan uniós alapértékeket jelölnek, melyek nem megkerülhetők, melyek elérése nélkül nem Európába haladunk, hanem valahová egészen máshová. Jellemző a dokumentum „európaiságára” például az is, hogy a közlekedésfejlesztési programrészben Európai Közösséget létrehozó szerződés 158. cikkére hivatkoznak, holott ezt a szerződést a Lisszaboni Szerződés életbe lépése óta, 2009. december 1.-től az Európai Unió működéséről szóló szerződésnek hívjuk.

Az Új Széchenyi Terv rohammunkában készült. Legalább fél évvel korábban kijelölték bemutatásának dátumát - amihez makacsul ragaszkodtak is -, de közben át kellett világítani az eddigi rendszert, le kellett játszani a Bizottsággal az alkufolyamatot – mely gyorsan ment, hisz bizottsági fogadókészség híján meg sem próbálkoztak vele -, ki kellett jelölni az új célokat – ez is gyorsan ment, hisz részint nem változott semmi, részint az egymilliós munkahelyes vízió már korábban adott volt -, és közben még az irányító hatóságok és közreműködő szervezetek szakembereinek többségét is lapátra tették. Bizonyára embert próbáló dolog volt a szakterületen járatlan, politikailag irányított személyeknek feszített munkatempóban korrekt munkát végezni.

Nekünk pedig ugyanígy embert próbáló volt kivárni a pályázatok újraindulását, ami kicsit döcögősen, kicsit kifacsarva, de végre megtörtént, és bár a vízió új, az eszköz alapvetően maradt a régi. Ugyan az ország megint veszített három évet, de reménykedünk, talán a 2014-2021 költségvetési időszakra fel tudunk emberesen készülni, és végre előrukkolunk egy vállalható, hosszú távú jövőképpel, amiben nem csak a GDP-növekedés mértékéhez mérjük a magunk haladását.

Vajon a részeg hazaér valaha?
 

A bejegyzés trackback címe:

https://noparadise.blog.hu/api/trackback/id/tr112609817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása